2. FEJEZET - LILI

2. FEJEZET

Lili

Nagy csattanásra eszméltem. Pontosabban olyan hang volt, amire senki sem szeretne felébredni. Hirtelen fogalmam sem volt arról, hol is vagyok. Miután jobban magamhoz tértem, ismerős környezet tárult elém. A kevés alvás elnyomott a kórházi székben ülve. Nem tudtam, meddig aludtam, de azt igen, mi keltett fel. É barátnőm volt, aki félig az ágyán fekve, félig a földön támaszkodva próbálta meg elérni az üdítősüvegét.

– Várj, segítek! – álltam fel a székről, és visszasegítettem őt az ágyra.

A rakoncátlan flakont az egyik ápolónő felvette, a kis éjjeliszekrényre rakta, majd megigazította a barátnőm mögötti párnákat, hogy kényelmesebb helye legyen.

– Legközelebb megkérem, hogy maradjon nyugton, nem kell feleslegesen ugrándozni. Most nincs más dolga, mint pihenni – simogatta meg a karját a fiatal nő.

É már egy hónapja feküdt a kórházban, és azóta ő volt az egyedüli nővér, aki képes volt normálisan beszélni vele. A többi itt dolgozó inkább úgy tekintett rá, mint egy állatra: néha rá kellett nézni, enni adni neki, és ellenőrizni, hogy él-e még. Boglárka nővér más volt, mert tényleg emberszámba vette a betegeket. Neki köszönhetően a barátnőm utolsó napjai boldogabban teltek, mint előtte bármikor, amióta bekerült ide.

A testét felemészti a rák, és a rengeteg áttét miatt már nincs remény a gyógyulásra. Az orvosok gyógyszerekkel húzni tudják az időt, de magát a halált még ők sem tudják visszatartani, hogy elvigye magával. É csontsovány volt, és a terápia miatt kihullott a haja. Már semmi sem emlékeztetett a régi barátnőmre. Eltűnt a dús barna hajzuhatag és a pirospozsgás arc, a csodaszép napbarnított bőr, de még a szempillái is. A napja nagy részét pihenéssel töltötte, csak pár percre látogathattam meg, amíg valamelyik nővér el nem küldött.

– Csak olyan nehéz megállni – motyogta fáradt, elgyötört hangon É.

– Pedig muszáj lesz – mondta Boglárka, miközben megigazította az összegabalyodott takarót. – Bekapcsoljam egy kicsit a tévét?

– Majd én bekapcsolom, nyugodtan menjen csak – léptem oda a készülékhez, ami pont az ággyal szemben volt, csak nagyon magasan, így több perces szenvedés után sikerült elérnem a célom.

Amikor újra magunkra maradtunk a helyiségben, visszaültem a székembe.

– Nincs valami más? – érdeklődött É, amikor rendesen bekapcsolt az ősrégi készülék, és bejött a sportcsatorna.

– Csak egy adó van – válaszoltam neki szomorúan.

– Ez nagyon nem fog hiányozni nekem – dünnyögte a szemeit lehunyva.

– Mi? A tévé?

– Nem arra gondoltam, hanem az egyedüllétre.

– Még itt vagyok – mutattam magamra.

– Igen, de te elmész, én meg itt maradok egyedül.

Volt idő, amikor nem É volt az egyedüli a szobában. A baloldali lányt Miának hívták. Huszonhárom múlt, amikor bekerült a kórterembe, és két héttel ezelőtt érte a halál. Korábban gyakran beszélgettünk arról, hogy ha tehetnénk, akkor Ausztráliába mennénk, mert ott cuki koalamacik élnek. Még a korallzátonyokat is megnéztük volna, mert azokról rengeteg képet láttunk. Mélyen megviselt, amikor másnap beléptem, és ő már nem feküdt a helyén. Először azt hittem, vizsgálatra vitték, de az É arcára kiülő fájdalmat látva minden világossá vált. Mia csendesen, álmában ment el. Lefekvés előtt még arról mesélt az ápolónőknek, mennyi terve van a jövőre nézve, aztán nem ébredt fel többé.

A másik lányról viszont csak annyit tudtam, hogy Beatrix volt a neve, és a reggeli műtétje közben állt le a szíve. A fájdalomcsillapítóktól sokszor nem volt magánál. É szerint megváltás volt számára a halál, mert így végre békére lelhetett egy szebb világban, ahol nincs több fájdalom. A barátnőm ezzel nyugtatta magát, ha szóba került a közelgő vég. Ő már felkészülten várta a pillanatot, én viszont képtelen voltam beletörődni.

– Nézd, ott van Nemere Dávid – bökött a tévé felé csontsovány ujjával.

É hangja zökkentett vissza a valóságba. Gyorsan megtöröltem a szememet, ne lássa, mennyire elérzékenyültem. Mindig titokban könnyeztem, nehogy elszomorítsam őt, amiért a szenvedésén bőgök.

– Rég hallottam róla – szólaltam meg unott hangon.

– Emlékszel arra a bulira, amire stikában belógtunk, és ő is ott volt?

– Boldogan mondanám, hogy elfelejtettem, de sajnos hazugság lenne – sóhajtottam némi undorral. Részegen lehányta a kedvenc felsőmet, aztán nyilvánosan összekapott az exbarátnőjével. Jó nagy marha volt, és talán még most is az.

– Az emberek változnak – szólalt meg É némi habozás után. – Szerintem a balesete óta más lett.

– Ez csak feltételezés. De amúgy sem érdekel, nélküle is van elég bajom.

A televízióra pillantva valóban Dávid képével találtam szembe magam. Másképp nézett ki, mint régebben. Amikor pár évvel ezelőtt személyesen találkoztunk, akkor vállig érő barna haja volt, amit egy hajpánttal fogott hátra. A heterokrómiája, vagyis az eltérő szemszíne csak népszerűbbé tette a női rajongói között. Ettől vonzóbbnak is tűnt addig, amíg ki nem nyitotta a száját. Most viszont egy rövid hajú fickót láttam, karikás szemekkel, beesett arccal, és ha nem írták volna ki a nevét, nem tudhattam volna biztosra, hogy őt látom. Egy hosszú asztal mögött ült, mellette számomra idegen emberek foglaltak helyet, miközben újságírók hada rohamozta meg őt. Csak úgy záporoztak felé az úszással kapcsolatos kérdések, mert mindenkit ugyanaz érdekelt: folytatja-e az úszást.

– Másik pszichiátert kell keresnem – dobtam fel a témát, hogy ne kelljen továbbra is Dávidra gondolnom.

– Mi történt a múltkorival?

– Anyám bemosott neki egyet, mert a doki nem engedte, hogy ő is bent legyen velem a beszélgetésünk alatt – újságoltam a történteket.

– Ezért akarsz eljönni otthonról?

– Igen, de az orvos javasolta. Itt az ideje, hogy anyámmal elszakadjunk egymástól. Már mesélni akartam, hogy tegnap beköltöztem Zsombor lakótársának egyik ismerőséhez. Petra nagyon aranyos lány. Szerintem jól kijönnél vele, ha megismernéd, bár iszonyat elfoglalt, mert folyton fotózásokra utazik külföldre.

– Lejárt a látogatási idő, a betegnek pihennie kell! – kiáltott be az egyik unszimpatikus nővérke.

– Holnap is jövök, addig légy jó! – álltam fel a székről.

– Magyarán: még holnap is éljek – kacarászott É.

Bármennyire is fájt magára hagyni, de tényleg pihennie kellett. A metrón ülve még mindig a barátnőm körül keringtek a gondolataim. Zsombor lakása felé tartottam, amikor valaki nekem ütközött. A becsapódás erejének köszönhetően úgy fetrengtem a földön, mint egy felborult teknős. Nagyon kellemetlen volt, de azt még cikibbnek éreztem, amikor megláttam, kivel karamboloztam. Nem hittem a szememnek, miután kitisztult előttem a kép: ott állt Nemere Dávid. Csak emlegetni kellett, mint azt a bizonyos szamarat…

– Nem látsz a szemedtől? – förmedtem rá.

Magamban melegebb éghajlatra küldtem. Még az sem enyhítette a mérgemet, amikor megláttam a botját. Pár éve történt vele valami baleset, amikor az egyik versenyen rajtkőre állt. Hónapokig cikkeztek róla. Manapság már csak azt találgatják az emberek: vajon valaha visszatér még az úszáshoz, vagy örökre visszavonul.

– Bocsánat – hápogta, mint egy kacsa.

Volt benne annyi lovagiasság, hogy a kezét nyújtva felsegítsen. A fehér ruhám csupa mocsok lett, a felsőm barna foltjáról jobb volt nem tudni, honnét származik, nehogy elhányjam magam. Legszívesebben bőgtem volna egy nagyot.

– Sokra megyek a bocsánatoddal, nézd meg, milyen mocskos lett a ruhám – mutattam meg neki, mi is szárad a lelkén.

– Te szaladtál nekem.

– Micsoda? – A döbbenettől tátva maradt a szám.

Rosszul éreztem magam É miatt, aztán jött a nagy híres Nemere Dávid, és megforgatta bennem a kést. Már csak egy apró szikra kellett a robbanásomhoz.

– Én csak erre sétálgattam, te meg nem néztél magad elé, és hopp!

– Hogy te mekkora egy pöcs vagy! – csúszott ki a számon.

A ruhámat simogattam, hátha eltűnik a kosz belőle. Próbáltam helyrehozni a helyrehozhatatlant, de be kellett látnom, reménytelen minden próbálkozásom: csak egyre nagyobb lett a kár.

– Bátor kislány vagy a méreteidhez képest.

– Nagyot tudok ütni, ha kell – emeltem fel a kezem dühösen.

Ahelyett, hogy bocsánatot kért volna tőlem, inkább kiröhögött. Sokkal kisebb voltam nála, és biztos voltam benne, ha tényleg megpróbálnám megütni, akkor simán hárítaná.

– Nem kétlem – emelte fel az egyik kezét, de még mindig vigyorgott.

– Te kinevetsz? – döbbentem meg.

– Neked is el kellene ismerned, nagyon vicces a helyzet.

– Ebben semmi mókás nincs, de felőlem nevess csak!

– Köszönöm, hogy megengeded – mondta nekem mosolyogva.

– Nem pazarlom rád tovább az időm, mennem kell – léptem el tőle, azonban megtorpantam.

– Pont kérdezni is akartam, mi tart még itt.

Az igazat megvallva, nem tudtam erre a választ. Volt a pasasban valami, ami nem engedte, hogy csak úgy otthagyjam.

– Mondták már neked, hogy egy lánnyal nem így kell bánni? – vágtam oda.

– Felsegítettelek, nem? – közölte velem, mintha díjat kellett volna adnom neki, amiért legalább ennyit tett.

Viszont már nem röhögött. Ahogy rám nézett, attól inkább azt kívántam, nevessen tovább, mert a tekintete bizsergetni kezdett. Felforrósodott a bőröm, a szám lassan kiszáradt, és a tágas aluljáró túlságosan szűkössé vált számomra. Minden porcikám azt sugallta, hogy meneküljek tőle a lehető legmesszebbre. Életemben először hallgattam a belső hangomra: megfordultam és amilyen gyorsan csak tudtam, elszaladtam.

„Úgyse találkozunk többet” – gondoltam magamban. Aztán kint, a villamost várva mégis megint el kellett viselnem őt.

– Te követsz engem? – rivalltam rá, amikor mellém ért.

– Tündérke, rajtad kívül más is használhatja a villamost. Vagy azt hiszed, hogy csak a te jogod? – nézett rám ugyanazzal a furcsa, vágyakozó tekintettel, ahogyan az aluljáróban kémlelt.

– Ne hívj így! – szóltam rá.

– Pedig találó – pimaszkodott tovább.

– Menj a pokolba! – suttogtam halkan.

– Bocsánat, amiért fellöktelek! Az én hibám, de nem direkt volt.

– Örülök, hogy végre beismerted – nevettem el magam kínomban.

A villamos megérkezésével megszűnt a kellemetlenségem, de igazából csak akkor sikerült megnyugodnom, amikor a barátom otthonához értem. Zsombor mosolyogva nyitott nekem ajtót, én pedig a nyakába ugrottam. Ugyan csak pár hete jártunk, de hosszabb időnek tűnt.

– Nagyon hiányoztál – suttogta két csók között.

– Te is nekem – mosolyogtam, és lemásztam róla.

– Mi történt? – érdeklődött Zsombor, amikor észrevette a ruhámra került mocskot.

– Az aluljáróban összefutottam egy gyökérrel, aki ellökött, de gyorsan átöltözöm – kerültem ki, a fürdőbe rohanva.

Nem először jártam a lakásában, mert pár nappal ezelőtt felhozott ide. A lakótársai házon kívül voltak, így őket még nem ismertem, de pár perc múlva megváltozott a helyzet. A fürdőben átcseréltem a ruháimat a táskámban magammal cipelt pánt nélküli topra és farmer rövidnadrágra. A sminkem igazításakor kopogtatott be Zsombor.

– Na, hogy festek? – tártam ki az ajtót.

– Hű! – nyugtázta a látottakat.

– Öcsém, neked egyre jobb az ízlésed! – bukkant fel a lakótárs, aki akkor érkezett.

Megdöbbentett, hogy a barátom mellett álló srác még nála is magasabb volt, és nagyon hasonlított Dávidra. Nem véletlen a hasonlóság kettejük között, ugyanis a lakótárs Nemere Adrián volt, aki bátyjához hasonlóan szép karriert tudhatott a magáénak.

– Adrián, három lépés távolság – tolta el még jobban tőlem a srácot.

– Megjöttünk! – Zsombor haverjai is csatlakoztak hozzánk.

Őket már ismertem, mert ugyanabban a számítástechnikai boltban dolgoztak, ahol a barátom.

– Hol a bátyám? – érdeklődött Adrián.

– Fogalmam sincs – válaszolta Zsombor, és arrébb taszigálta a bamba képet vágó haverjait, akik engem bámulva a nyálukat csorgatták.

Amikor tizenévesen kövér voltam, akkor egy hímnemű sem tekintett rám, ám amióta lefogytam, azóta minden más lett. Megbámultak, és ez jólesett.

– Remélem, végre befutott – lépett el tőlem a barátom, miután meghallotta az ajtócsapódást.

A nadrágomat húzogattam idegességemben. Nem akartam Dáviddal újra összefutni a kínos jelenet után, azonban az előtérbe érve sajnos megláttam őt. Úgy gondoltam, Isten így akarta nekem megmutatni a jó humorát. Sajnos, ezzel már huszonkét éve tisztában voltam.

– Semmi gáz, a lényeg, hogy itt vagy. A többieknek már bemutattam a világ legcsodálatosabb barátnőjét – büszkélkedett velem Zsombor.

– Olyan édes vagy! – nyávogtam, hátulról átölelve őt.

Dávid döbbent képet vágott, amikor meglátott. Legszívesebben felkacagtam volna, amiért az Isten ennyire kicseszett velem. Innentől egyre gyakrabban kell majd összefutnunk.

– Helló, Berger Liliána vagyok – mutatkoztam be, és a kezemet nyújtottam felé, hátha ezzel sikerül elfelejteni a kellemetlen első találkozásunkat.

Dávid előbb rám nézett, aztán a tenyeremre, mintha kutya lenne, aki nem tudja, hogy megszagolja, vagy inkább megharapja. Mivel végül nem csinált semmit, és kezdett kínossá válni a helyzet, visszahúztam.

– Jobb, mint a múltkori – gúnyolódott gonosz vigyorral.

– Bele se kezdj, inkább fogd be! – szólt rá Zsombor.

Dávid felállva rám nézett, megfogta a botját és megindult a szobája felé, ám mielőtt bement volna, még visszaszólt: – Nem jegyzem meg a neved, mert úgysem érdemes.

Azt hiszem, én kinyírom.

Megvásárolható itt --> Bakos R. Laura - Megélt életek (ebook)