1. FEJEZET - DÁVID

1. FEJEZET

Dávid

Újabb nap a pokolban. Reggel úgy ébredtem, hogy ma minden rendben lesz, de hamar rá kellett jönnöm, hogy csak ámítottam magam. Semmi, az égvilágon semmi sem volt rendben. Az orvosi vizsgálatról hazafelé tartva, a metrón zötyögve rá kellett döbbennem, hogy vége az életemnek. Ha nem is a teljes életemnek, de az úszásnak örökre búcsút kellett mondanom, hála egy orvosi műhibának. Mindent egy lapra tettem fel, és most rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, mihez is kezdek majd ezek után.

A metrón ültem, amikor észrevettem, hogy egy kislány bámul rám kikerekedett szemekkel. Az anyukája mellett állt, akit hellyel kínáltam, de nem fogadta el, mondván, hamarosan úgyis leszállnak. Valójában pontosan tudtam az okát, mert a tekintete mindent elárult. Már akkor rájöttem, hogy felismertek engem. Hiszen velem plakátolták tele az egész fővárost – velem, Nemere Dáviddal, a híres úszóval, sok fiatal sportoló példaképével, kétszeres Európa-bajnokkal és többszörös aranyérmessel. A baleset előtt ez voltam. Utána már csak „a srác” lettem, aki huszonnégy évesen bottal járt és szuicid gondolatok kavarogtak a fejében. Igen, egy kész csődtömeg lett belőlem.

– Anya, ő az? – kérdezte a fiatal lány az édesanyja szoknyáját rángatva.

– Lilla! – förmedt rá ő, és rettentően kellemetlenül érezte magát.

Láttam rajta, ahogy rám nézett, teljesen elpirult, majd gyorsan elfordult, akárcsak a lánya. Nem csak ennyi közös pontot találtam bennük: külsőben is feltűnően hasonlítottak. Megnyugtató volt nézni őket. Legalább egy kicsit elterelték a figyelmemet arról, amire még gondolni is borzasztó volt.

– Kérhetek tőle aláírást?

– Ne zavard a bácsit! Így is megvan a maga baja – intette le a nő.

Mondanom sem kell, már meg sem lepődtem azon, amit mondott. A ,,bácsi” viszont teljesen kiakasztott, mégis visszanyeltem a mérgem. Nem akartam a metrókocsiban, megvadult vadállatként őrjöngeni. Bár szívesen megmondtam volna neki, hogy kit hívjon ,,bácsinak”, hiszen én még csak a húszas éveim közepén jártam.

A kislány szólni akart még valamit, de ekkor kinyílt az ajtó, az anyja pedig szó szerint maga után rángatta őt, és megindult vele a mozgólépcsők felé. Ahogy összezáródtak az ajtók, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. A következő megállóban kiszálltam a szerelvényből.

Legszívesebben gyalog indultam volna haza, de túlságosan hosszú útra már képtelen lettem volna anélkül, hogy méterenként meg ne álljak pihenni. Viszont minél hamarabb otthon akartam lenni.

Ahogy felfelé tartottam, véletlenül beleütköztem egy fiatal lányba, aki a földön kötött ki elterülve.

Már csak ez hiányzott nekem! – gondoltam és kissé ingerülten meredtem az engem vizslató idegenre. Lelki szemeim előtt már felkészültem arra, hogy azzal jön, mennyire sajnálja, meg az ő hibája, csak is azért, mert látja a kezemben a botomat. Mindig szánalmat váltottam ki az emberekből. Az elején még zavart, aztán kihasználtam, míg mostanra már semlegesen álltam a dologhoz.

– Nem látsz a szemedtől? – támadt nekem, és ezzel sikerült teljesen megdöbbentenie. Másféle reakcióra számítottam.

– Bocsánat – nyögtem ki meglepetten.

A jobbomat nyújtottam, hogy segítsek neki feltápászkodni a földről. Az apró keze szinte elveszett a hatalmas tenyeremben. Talán százhatvan centi lehetett a csaj, vagy még kisebb, mert eléggé eltörpült az én százkilencvenes magasságom mellett. Viszont minél kisebb volt, annál harciasabbnak látszott.

A gyönyörű kék szeme szikrákat szórt, ahogy rám nézett. Hirtelen az jutott eszembe, hogy a legszívesebben beletúrnék dús szőkésbarna hajzuhatagába, azt megragadva közelebb húznám őt magamhoz, és addig csókolnám, amíg el nem fogy a levegőnk.

– Sokra megyek a bocsánatoddal, nézd meg, milyen mocskos lett a ruhám – mutatott a fehér felsőjére, amin ott díszelgett egy csúnya barna folt.

Ezzel rántott vissza a valóságba, azt sem tudtam hirtelen, mit reagáljak.

– Te szaladtál nekem – kamuztam, bár tudtam, az egész az én hibám volt.

– Micsoda? – maradt tátva a szája.

– Én csak erre sétálgattam, te meg nem néztél magad elé, és hopp!

– Hogy te mekkora egy pöcs vagy! – kapkodott levegő után.

A ruháját simogatva próbálta eltüntetni a koszt, de sikertelenül. Ahogy lehajolt, a göndör fürtjei teljesen eltakarták az arcát.

– Bátor kislány vagy a méreteidhez képest.

– Nagyot tudok ütni, ha kell – harciaskodott méregtől kipirult arccal.

Önkéntelenül is kitört belőlem a nevetés, ahogy elképzeltem, hogyan próbálkozna, ha tényleg elszakadna nála a cérna. Talán a mellkasomat tudná megsuhintani az ökölbe szorított kis kezével, mert kétlem, hogy elérné az arcomat.

Egyesek talán nem is bánnák, ha valaki beverne nekem egyet.

– Nem kétlem – emeltem fel a jobb kezem megadóan, míg a másikkal tartottam a botomat.

– Te kinevetsz?

– Neked is el kellene ismerned, nagyon vicces a helyzet.

– Ebben semmi mókás nincs, de felőlem nevess csak!

Eszméletlenül aranyosan pufogott.

– Köszönöm, hogy megengeded – mondtam neki mosolyogva.

– Nem pazarlom rád tovább az időm, mennem kell.

– Pont kérdezni is akartam, mi tart még itt.

– Mondták már neked, hogy egy lánnyal nem így kell bánni?

– Felsegítettelek, nem?

Hamar az arcomra fagyott a vigyor, és valami egészen más érzés kerített hatalmába. Igazság szerint volt ebben a lányban valami, ami birizgálta a fantáziámat. Egy részem kíváncsi volt rá, hogy ki lehet, honnan jött, hova tart, vagy egyáltalán mit gondol az életről. A másik énem pedig alig várta, mikor sétál el tőlem és vész bele a pesti aluljáró tömegébe. Szerencsémre az utóbbi történt.

– Neked is szia! – kiabáltam utána nevetve.

Még percekig álltam ott, újra lejátszva magamban a történteket. Már régóta nem szórakoztam ilyen jól, pedig semmi olyan nem történt, ami miatt ennyire kellett volna röhögnöm. Mégsem tudtam megállni, ahogy a lány fenekén és felsőjén virító foltra gondoltam. Szívesen letöröltem volna, de akkor tuti rám hívja a rendőrséget molesztálás miatt, az pedig per pillanat nem hiányzott az életemből.

Én is pont arra indultam meg, amerre eltűnt a gyönyörű, szőkésbarna idegen. Aztán a felszínre felérve megint megpillantottam a lányt. Ott állt a villamosra várva. Ő is kiszúrt engem, ahogy beálltam mellé várakozni.

– Te követsz engem? – förmedt rám.

– Tündérke, rajtad kívül más is használhatja a villamost. Vagy azt hiszed, hogy csak a te jogod?

– Ne hívj így! – háborgott dühösen beszívva a levegőt.

– Pedig találó.

Nem szólt semmit, inkább maga elé meredt. A reakciójából arra következtettem, hogy legszívesebben vagy kinyírna, vagy a metrós nőhöz hasonlóan elfutna onnan. Én már csak ezt váltottam ki az emberekből: menekülést vagy gyilkossági szándékot. Jobban örültem volna, ha ő máshogy reagál, pedig csak most találkoztunk. Furcsa érzés fogott el a közelében.

– Bocsánat, amiért fellöktelek! Az én hibám, de nem direkt volt – bukott ki belőlem hirtelen.

– Örülök, hogy végre beismerted. – Akkor meghallottam a legédesebb kacagást, amilyet előtte még sohasem.

A szívem őrült tempóban újra életre kelt, pedig azt hittem, a karrieremmel együtt attól is búcsút kellett vennem. Ott viszont ismét úgy éreztem, mintha élnék.

A villamos begördült a megállóba. A meleg levegőt felkavarva kellemes szellőt keltett. A lány felszállt és gyorsan eltűnt a szemem elől, még mielőtt megkérdezhettem volna a nevét. Más csajok esetében nem zavart, ha még ennél is gonoszabbul viselkedtem velük, de ennél az egynél bűntudat mardosott. Talán, ha kedvesebb lettem volna, akkor megadja a számát, eljön velem randizni és boldogan élünk, amíg meg nem halunk, mint egy szirupos lányregényben. A valóság nem ennyire szép. Ő és én nem fogunk találkozni, meg amúgy sem illünk egymáshoz, a nyomorúságomat tekintve. A botom általában úgy működött a gyönyörű lányoknál, mint a fokhagyma a vámpírokkal szemben. Amint meglátták, mindig elmenekültek. Bizonyos esetekben azonban pont az ellenkezője történt: csajmágnes lett. Akkor viszont jöttek a sajnálkozó baromságukkal, amitől elöntötte az agyamat a düh. Ilyenkor csak megdöntöttem őket, másnap meg kidobtam az albérletből, vagy én léptem le jobb esetben.

Amikor végre sikerült hazajutnom, megkönnyebbülten hálát adtam az égnek, mert úgy éreztem, a lábam majd’ leszakad. Az albérletbe belépve rögtön leültem az ajtó melletti székre.

– Megjöttem! – kiáltottam be egyik lakótársamnak és egyben haveromnak, Zsombornak, mert gyanítottam, hogy ő már végzett a munkahelyén.

– Na végre! – bukkant fel.

Másik lakótársam, az öcsém biztos még kint hajkurássza az aktuális csaját a Duna-parton.

Hat éve annak, amikor összecsomagolva a holmimat, felköltöztem a fővárosba, hogy megszabaduljak az alkoholista szüleimtől. Azóta is fájdalmas pont az életemben, hogy Adriánt akkor otthon kellett hagynom. Még nem töltötte be a tizennyolcat, a szüleim pedig jobb színészek voltak, mint hittem. Hiába jelentgettem a hatóságoknak arról, mi is folyik nálunk, nem hittek nekem. Csak két évvel később menekíthettem ki őt abból a pokolból, amiben azelőtt éltünk. Szerencsére akkor már csurrant-cseppent számomra valamennyi az úszásból, és már eléggé felkapott lett a nevem ahhoz, hogy energiaitalokat reklámozzanak velem. Ennek köszönhetően az öcsém végül nálam és Zsombornál kötött ki.

– Jöttem volna gyorsabban is, csak… – kezdtem bele a szövegelésbe, ám ekkor oldalra pillantva megláttam azt, aki a haverom mögött megállt.

A szőke lány volt, akibe beleütköztem lent az aluljáróban.

– Semmi gáz, a lényeg, hogy itt vagy. A többieknek már bemutattam a világ legcsodálatosabb barátnőjét.

– Olyan édes vagy! – csiripelte a csaj, aki néhány perccel korábban még simán kinyírt volna engem.

Bezzeg nekem nem mondta akkor, hogy édes vagyok. De miért is tette volna? Hiszen egy ismeretlen, botos idióta voltam a számára, aki tönkrevágta a makulátlan megjelenését. Na, nem mintha azóta változott volna a helyzet, viszont velem ellentétben, rajta semmi döbbenet nem látszódott. Komolyan úgy nézett ki, mintha még soha sem találkoztunk volna, így én is próbáltam hasonlóképpen viselkedni.

– Helló, Berger Liliána vagyok – mutatkozott be és a kezét nyújtotta felém.

Elég béna képet vághattam, de tényleg nem tudtam, mit is kellene csinálnom. Szívem szerint megráztam volna, de aztán leesett, hogy a csaj nem más, mint a legjobb barátom új nője.

Azt hiszem, azt a napot sem könyveltem el a kedvenceim között.

 Megvásárolható itt ---> Bakos R. Laura - Megélt életek (ebook)