3. FEJEZET - DÁVID

3. FEJEZET

Dávid

Amikor azt hittem, hogy a liliputi szőke volt a napom fénypontja, a szobámba lépve rá kellett jönnöm, a java még csak azután jön. Ha tehettem volna, akkor sarkon fordulva elsétálok a botom társaságában, minél messzebbre onnan. Viszont, ahogy ott álltam a nyitott ajtóban, és farkasszemet néztem a volt legjobb barátommal, inkább a maradás mellett döntöttem.

– Ki engedett be?

Bevágtam magam mögött az ajtót, és a szekrényemhez sétálva kerestem magamnak valami kényelmesebb ruhát.

– Lényeges ez? – kérdezett vissza Kornél az ágyamon terpeszkedve.

– Csak tudni szeretném, kinek kell miattad kitörnöm a nyakát – dünnyögtem póló után kutatva.

– Akkor inkább nem árulom el.

– Minek jöttél ide?

– Mikor akarsz visszatérni? Vagy végleg feladod? – Ismét kérdéssel válaszolt.

– Még nem jött rendbe a lábam.

– Ez egy hatalmas faszság. A lábadnak semmi baja, és ezt mindketten jól tudjuk.

– Felcsaptál orvosnak? – horkantam fel gúnyosan.

– Nem, de sejtem, hogy nekem van igazam. Mindannyian aggódunk érted, szóval még meddig sajnáltatod magad?

– Elmehetsz a pokolba, és ha már ott vagy, maradj is ott! – szegeztem neki.

– Figyelj! – Mély levegőt véve folytatta: – Az a baleset megtörtént, kétszer megműtöttek, és már semmi bajod.

– Ez nem igaz! – tiltakoztam.

– Már botot sem kellene használnod. Milyen sűrűn találkozol a pszichiátereddel?

– Heti kétszer – válaszoltam öltözés közben.

Kornél egykor olyan volt a számomra, mintha a testvérem lett volna. Egy utcában laktunk, közösen jártunk csajozni, bulizni és közösen kezdtük felépíteni az álmainkat. Én világbajnok akartam lenni, ő meg sportedző, hogy ketten hódítsuk meg az egész világot. Együtt akartunk feljutni a dobogó legfelső fokára. Mindenben bíztam benne, de elárult, és ezt soha nem fogom megbocsátani neki. Most már tudom, csak magamnak köszönhettem, amiért így alakult az élet. Lázadó fiatal voltam, akit felkapott a média. A hírnév gyorsan a fejembe szállt. Megrészegített. Ma már mindent másképpen csinálnék, de a múlton nem lehet változtatni.

– Ha valaha még úszni akarsz, akkor ajánlom, kapd össze magad, mert ha így folytatod, esélyed sem lesz visszatérni – köpte a képembe ugyanazt a szöveget, amit szinte mindennap megkaptam másoktól.

– Már semmi közöd hozzám.

– Szerezz magadnak nőt, hátha helyre tesz.

– Hogy aztán őt is lenyúld? – vágtam vissza kapásból, mert még mindig nem felejtettem el a bűnét. Elvette tőlem azt a lányt, akit valaha is képes voltam szeretni.

– Még meddig akarod ezt a fejemhez vágni? Igen, hibáztam… De nem bánom, mert szeretem őt.

– Én is szerettem! – kiabáltam rá.

– Most elmegyek, majd még beszélünk – állt fel, és megindult kifelé.

– Csukd be, ha távozol! – mordultam egyet.

– Apropó, mielőtt elfelejtem! Én lettem az öcsikéd trénere.

– Kifelé! – kiáltottam rá, amikor már végképp elszakadt bennem a cérna. Kornél még mondott valamit, de nem érdekelt. Amint becsukódott mögötte az ajtó, azonnal az ágyamra vetődtem. Nem akartam mást, csak aludni. Már az éberség és a szunya határán egyensúlyoztam, amikor megint nem értette valaki, hogy a szobámba tilos a belépés. Gondolkodás nélkül megfogtam a cipőmet, és egy laza mozdulattal hátradobtam, mikor nyikordult az ajtó.

– A picsába! – kiáltott fel az öcsém. – Neked elment az eszed? A drágaságaim! – nyöszörögte a földön összegörnyedve.

– Nem megmondtam, kopogj, ha bejössz a szobámba? – támadtam neki, felkecmeregve az ágyamról.

– Nem volt rá időm, de ez nem jogosít fel arra, hogy összetörd a dióimat – háborgott a golyóit markolászva.

Segítettem felállni, aztán Adrián elterült az ágyamon, miközben gyilkos pillantásokat lövellt felém. Számtalanszor megmondtam neki, ha belép a szobámba, előtte használja a kezét, ha már Isten egyszer megteremtette. Hiába beszéltem. Maximum akkor jegyezte volna meg a mondandómat, ha egy meztelen lány mellére írom filccel.

– Tudom, Kornél már mondta – intettem le, mielőtt megszólalt volna.

A forgószékemben ülve figyeltem őt, miközben azon gondolkodtam, hogy megsajnáljam, vagy inkább kinyírjam. Nehéz kérdés; végül mégis megkegyelmeztem neki.

– Én akartam elmondani, de Zsoma csaja elterelte a figyelmemet. Láttad, micsoda segge van?

– Volt jobb dolgom is, mint Liliánát bámulni. Javaslom, te se nézegesd annyira! Zsombor barátnője, nem pedig egy olyan egyéjszakás liba.

– Hé, nézni szabad! – kérte ki magának az öcsém, én meg a szememet forgattam.

– Szeretnél még valamit mondani? – meredtem rá végül kíváncsian.

– Értem, már el is húztam a csíkot.

– Akkor minek vagy még itt?

– Talán azért, mert előbb törted darabokra a családi kincseimet.

– Szinte hozzád sem értem.

– A hangsúly a szinte szón van. Istenem! Te egy állat vagy! – panaszkodott.

– Ha befejezted a színészkedést, elmondom, hogy nem haragszom rád. Vince bá’ úgyis nyugdíjba megy, és bármennyire rühellem azt a majmot, attól még el kell ismernem, hogy jó munkát végez.

Az öcsém azzal a lendülettel, amivel kinyitotta a száját, be is csukta. Még soha sem láttam azelőtt megdöbbenni, de amint eljutottak a pici agyáig a szavaim, beállt nála a kékhalál. Miután percekig csak bambán bámult rám, muszáj volt megszólalnom, mert kezdett zavarni a hirtelen csend.

– Tudom, szokatlan ilyeneket hallani tőlem, de ez az igazság – fűztem hozzá gyorsan.

– De utáljuk őt, vagy már nem?

– Még mindig nem a szívem csücske, de az, hogy én milyen kapcsolatban vagyok vele, az egyedül az én dolgom. Neked is megvan a magad dolga, mégpedig a teljesítés. Ha továbbra is úgy úszol, mint egy reumás mókus, inkább add fel, ne hozz rám szégyent!

– Bunkó! Megmutatom én neked, hogy ki a reumás mókus, csak figyelj! – ugrott fel az ágyamról, és elhagyta a szobámat.

Mindig tudtam, hogyan spannoljam fel az öcsémet, mert ebben is hasonlítottunk. Ő is a legjobbra törekedett, és nem érte be kevesebbel, mint az első hellyel, pont mint én.

Miután egyedül maradtam, elővettem a fiókomból a videokamerámat, és hozzáláttam a következő felvétel rögzítéséhez. A felépülésem kezdete óta naponta dokumentáltam, hogyan is haladok. Ez segített átvészelni a fájdalmas pillanatokat.

– Videonapló kilencszázkilencvenkilencedik felvétele – mondtam egyenesen az objektívbe nézve.

Másnap reggel a telefonom csipogására ébredtem. Szívesebben aludtam volna délig vagy még tovább, a szobámban megbújva, hogy ne kelljen emberek közé mennem, mégis kikecmeregtem az ágyamból. Hosszas tusolás után leültem reggelizni.

– Jó reggelt! – üdvözölt Zsombor, amikor belépett a konyhánkba.

Velem ellentétben ő kipihentnek, frissnek és baromira boldognak látszott. Szinte már hányingerkeltően élvezte az életet, ami teljesen feldühített. Még a jobb napjaimon sem voltam ennyire vidám.

– Már akinek jó! – dünnyögtem, a szendvicsemet rágva. – Mindjárt nyolc, el fogsz késni.

– Tudom, nem kell mondanod. Amúgy a tegnapi beszólásodért megérdemelnéd, hogy beverjek egyet.

– Korán reggel nincs kedvem a törpédről beszélgetni.

– Ő nem a törpém, hanem a barátnőm! – kérte ki magának.

– Amikor csókolóztok, végig kis sámlin áll, vagy lehajolsz hozzá?

– Dávid! – förmedt rám Zsombor.

– Nézd a jó oldalát, ha le akar cuppantani, legalább nem kell letérdelnie.

– Dávid! – ordította el magát, amikor már végképp elfogyott a türelme. – Most tisztára úgy beszéltél, mint Adrián.

– Azért némi közünk van egymáshoz.

– Jobban örülnék, ha nem a barátnőm lenne a témátok. Mindegy… Most mennem kell dolgozni. Fogalmam sincs, mikor érek haza, de délután Lili átjön, szóval viselkedj normálisan, és engedd be!

– Mindig normálisan szoktam viselkedni.

– Kivéve, amikor tapló vagy.

A középső ujjammal bemutattam neki, mire az ajtónál visszafordulva viszonozta a kedvességemet. Ez már amolyan bevett szokás volt nálunk, ha képes voltam elhagyni az ágyamat és kijönni a szobámból.

Reggeli után, a botom társaságában megindultam a metró felé. Örültem annak, hogy hamar jött a következő kocsi, mert ha tovább kellett volna várnom, biztosan hazasétálok. Szerencsére az emberek a saját dolgukkal foglalkoztak, és békén hagytak. Nem volt autogram utáni könyörgés, közös kép kérése, vagy hasonló marhaságok, amikkel zaklatni szoktak. Csak megbámultak. Utóbbit amúgy sem tudtam kikerülni, hála a felemás szemszínemnek, amivel a Jóisten megáldott. Mivel nem tudtam elrejteni, így hamar fel szokott tűnni másoknak, ha rám néznek. Régebben átokként éltem meg, de azóta már amolyan szexepilként gondoltam rá, amivel sok csajt sikerült befűznöm az évek alatt. Ritkaságszámba ment, és ezt ki is használtam.

A megbeszélt időpont után estem be Dr. Kovács András rendelőjébe, aki hat hónapja volt a dilidokim. Az előző felmondott, és elhúzott külföldre. Minden volt betegétől elköszönt, kivéve tőlem, és ez szíven ütött. Azt akartam hinni, hogy nem miattam távozott, hanem egy jobb fizetésért. Aztán rá kellett jönnöm, hogy túlságosan nehéz esetnek bizonyultam számára, ami nem érte meg a fáradozást.

– Jó reggelt! – köszöntöttem a dokit, aki az íróasztalánál ülve rendezgette a papírjait.

– Elkésett!

Mivel minden foglalkozásunk húsz perces késéssel szokott indulni, már meg sem lepődött rajta, és kevésbé volt miatta mérges, mint az elején. Dr. Kovács András egy idő után beletörődött, hogy bizony velem kapcsolatban kemény fába vágta a fejszéjét. Talán a foglalkozásunk óta eltelt időnek köszönhetően ősz hajszálak jelentek meg a sötét hajában. Ha valamihez hasonlítanom kellett volna őt, akkor a Télapó lett volna a legideálisabb. Szerette a piros színt, és olykor-olykor megajándékozott engem, amikor dilibogyót írt fel. Sőt, még a Télapónál is sokkal menőbb volt.

– Mi a mai téma? – helyeztem magam kényelembe a kanapén.

Szerettem hozzá járni. Bár sosem vallottam volna be neki nyíltan, de volt valami a szobájában, ami megfogott. Talán a kellemes fahéjillat tehetett róla, ami a polcon pihenő füstölőből áradt szét. Nem tudom.

– Miről szeretne beszélni?

– Semmiről – ráztam meg a fejemet unottan.

– Oké, akkor beszéljünk a semmiről!

– Tudja, doki… Néha úgy érzem magam, mintha láthatatlan semmiség lennék.

– Miből gondolja ezt?

– Ott vagyok egy társaságban, és olyan, mintha kívülről szemlélném őket, de leginkább magamat. Beszélnek hozzám, de a hangjuk nem ér el engem. Ön szerint én normális vagyok?

– A normális szó eléggé tág fogalom, de az én véleményem szerint normálisabb, mint bárki, aki megfordult ebben a térben.

Az időnk lejártáig csak én beszéltem. Még sosem volt hasonlóra példa. Általában két szót váltottunk, aztán ő tovább próbált faggatni, de én a plafont bámultam, arra várva, mikor húzhatok el. Ezzel szemben mégis a beszélgetés mellett döntöttem, és megkönnyebbült a lelkem, amikor mindent kiteregettem. Beszéltem neki a szüleimről, akiket gyűlölök, a testvéreimről, akiket szeretek, és a lányról, akit régen szerettem. Mire elhagytam a rendelőt, már minden fájdalmam tovaszállt, és nem éreztem mást, mint megkönnyebbülést. A lelkem lerázta magáról a terheit, amiket évek óta magán cipelt.

Kettőig ültem egy padon, sült krumplit rágcsálva, a Dunánál. Közben végigzongoráztam az egész eddigi életemet. Elképzeltem, hogy milyen lenne a testvéremé, ha én már nem lennék ebben a világban. Talán pár napig fájna neki a hiányom, aztán élné tovább a mindennapjait. Végül már csak kósza emlékfoszlánnyá váltan lebegnék a fejében. Felmerült bennem az is, hogy vajon könnyebb lenne-e az élet nélkülem. Még hazaérve is ezen elmélkedtem – valamiért nem tudtam kiverni a fejemből.

,,Talán jobb volna a világnak, ha én már nem léteznék benne” – futott át az agyamon egy kósza gondolat.

A fürdőszobában bedugaszoltam a kádat, és megengedtem a vizet. Miközben arra vártam, hogy megteljen, a kisszekrényből nyugtatót vettem elő, és beszedtem belőle pár szemet. Nem akartam tovább szenvedni, csak nyugton elhagyni ezt a földi poklot.

Amikor megtelt a kád, elzártam a csapot, és ruhástól belefeküdtem. Ez tűnt akkor a legjobb ötletnek. Kellett pár perc, mire végre úgy éreztem, kezd hatni a gyógyszer. A külvilág lassan megszűnt számomra, ahogy egyre mélyebbre süllyedtem. Az álmosság végül elnyelt, de még előtte egy szőkének látszó angyalt pillantottam meg magam felett, aztán lehunytam a szemem.

Megvásárolható itt --> Bakos R. Laura - Megélt életek (ebook)