2. FEJEZET
Lili
Nagy csattanásra eszméltem. Pontosabban
olyan hang volt, amire senki sem szeretne felébredni. Hirtelen fogalmam sem
volt arról, hol is vagyok. Miután jobban magamhoz tértem, ismerős környezet
tárult elém. A kevés alvás elnyomott a kórházi székben ülve. Nem tudtam, meddig
aludtam, de azt igen, mi keltett fel. É barátnőm volt, aki félig az ágyán
fekve, félig a földön támaszkodva próbálta meg elérni az üdítősüvegét.
– Várj, segítek! – álltam fel a székről,
és visszasegítettem őt az ágyra.
A rakoncátlan flakont az egyik ápolónő
felvette, a kis éjjeliszekrényre rakta, majd megigazította a barátnőm mögötti
párnákat, hogy kényelmesebb helye legyen.
– Legközelebb megkérem, hogy maradjon
nyugton, nem kell feleslegesen ugrándozni. Most nincs más dolga, mint pihenni –
simogatta meg a karját a fiatal nő.
É már egy hónapja feküdt a kórházban, és
azóta ő volt az egyedüli nővér, aki képes volt normálisan beszélni vele. A többi
itt dolgozó inkább úgy tekintett rá, mint egy állatra: néha rá kellett nézni,
enni adni neki, és ellenőrizni, hogy él-e még. Boglárka nővér más volt, mert
tényleg emberszámba vette a betegeket. Neki köszönhetően a barátnőm utolsó
napjai boldogabban teltek, mint előtte bármikor, amióta bekerült ide.
A testét felemészti a rák, és a rengeteg
áttét miatt már nincs remény a gyógyulásra. Az orvosok gyógyszerekkel húzni
tudják az időt, de magát a halált még ők sem tudják visszatartani, hogy elvigye
magával. É csontsovány volt, és a terápia miatt kihullott a haja. Már semmi sem
emlékeztetett a régi barátnőmre. Eltűnt a dús barna hajzuhatag és a
pirospozsgás arc, a csodaszép napbarnított bőr, de még a szempillái is. A napja
nagy részét pihenéssel töltötte, csak pár percre látogathattam meg, amíg
valamelyik nővér el nem küldött.
– Csak olyan nehéz megállni – motyogta
fáradt, elgyötört hangon É.
– Pedig muszáj lesz – mondta Boglárka,
miközben megigazította az összegabalyodott takarót. – Bekapcsoljam egy kicsit a
tévét?
– Majd én bekapcsolom, nyugodtan menjen
csak – léptem oda a készülékhez, ami pont az ággyal szemben volt, csak nagyon
magasan, így több perces szenvedés után sikerült elérnem a célom.
Amikor újra magunkra maradtunk a
helyiségben, visszaültem a székembe.
– Nincs valami más? – érdeklődött É,
amikor rendesen bekapcsolt az ősrégi készülék, és bejött a sportcsatorna.
– Csak egy adó van – válaszoltam neki
szomorúan.
– Ez nagyon nem fog hiányozni nekem –
dünnyögte a szemeit lehunyva.
– Mi? A tévé?
– Nem arra gondoltam, hanem az
egyedüllétre.
– Még itt vagyok – mutattam magamra.
– Igen, de te elmész, én meg itt maradok
egyedül.
Volt idő, amikor nem É volt az egyedüli
a szobában. A baloldali lányt Miának hívták. Huszonhárom múlt, amikor bekerült
a kórterembe, és két héttel ezelőtt érte a halál. Korábban gyakran
beszélgettünk arról, hogy ha tehetnénk, akkor Ausztráliába mennénk, mert ott
cuki koalamacik élnek. Még a korallzátonyokat is megnéztük volna, mert azokról
rengeteg képet láttunk. Mélyen megviselt, amikor másnap beléptem, és ő már nem
feküdt a helyén. Először azt hittem, vizsgálatra vitték, de az É arcára kiülő
fájdalmat látva minden világossá vált. Mia csendesen, álmában ment el. Lefekvés
előtt még arról mesélt az ápolónőknek, mennyi terve van a jövőre nézve, aztán
nem ébredt fel többé.
A másik lányról viszont csak annyit
tudtam, hogy Beatrix volt a neve, és a reggeli műtétje közben állt le a szíve.
A fájdalomcsillapítóktól sokszor nem volt magánál. É szerint megváltás volt
számára a halál, mert így végre békére lelhetett egy szebb világban, ahol nincs
több fájdalom. A barátnőm ezzel nyugtatta magát, ha szóba került a közelgő vég.
Ő már felkészülten várta a pillanatot, én viszont képtelen voltam beletörődni.
– Nézd, ott van Nemere Dávid – bökött a
tévé felé csontsovány ujjával.
É hangja zökkentett vissza a valóságba.
Gyorsan megtöröltem a szememet, ne lássa, mennyire elérzékenyültem. Mindig
titokban könnyeztem, nehogy elszomorítsam őt, amiért a szenvedésén bőgök.
– Rég hallottam róla – szólaltam meg
unott hangon.
– Emlékszel arra a bulira, amire
stikában belógtunk, és ő is ott volt?
– Boldogan mondanám, hogy elfelejtettem,
de sajnos hazugság lenne – sóhajtottam némi undorral. Részegen lehányta a
kedvenc felsőmet, aztán nyilvánosan összekapott az exbarátnőjével. Jó nagy
marha volt, és talán még most is az.
– Az emberek változnak – szólalt meg É
némi habozás után. – Szerintem a balesete óta más lett.
– Ez csak feltételezés. De amúgy sem
érdekel, nélküle is van elég bajom.
A televízióra pillantva valóban Dávid
képével találtam szembe magam. Másképp nézett ki, mint régebben. Amikor pár
évvel ezelőtt személyesen találkoztunk, akkor vállig érő barna haja volt, amit
egy hajpánttal fogott hátra. A heterokrómiája, vagyis az eltérő szemszíne csak
népszerűbbé tette a női rajongói között. Ettől vonzóbbnak is tűnt addig, amíg
ki nem nyitotta a száját. Most viszont egy rövid hajú fickót láttam, karikás
szemekkel, beesett arccal, és ha nem írták volna ki a nevét, nem tudhattam volna
biztosra, hogy őt látom. Egy hosszú asztal mögött ült, mellette számomra idegen
emberek foglaltak helyet, miközben újságírók hada rohamozta meg őt. Csak úgy
záporoztak felé az úszással kapcsolatos kérdések, mert mindenkit ugyanaz
érdekelt: folytatja-e az úszást.
– Másik pszichiátert kell keresnem –
dobtam fel a témát, hogy ne kelljen továbbra is Dávidra gondolnom.
– Mi történt a múltkorival?
– Anyám bemosott neki egyet, mert a doki
nem engedte, hogy ő is bent legyen velem a beszélgetésünk alatt – újságoltam a
történteket.
– Ezért akarsz eljönni otthonról?
– Igen, de az orvos javasolta. Itt az
ideje, hogy anyámmal elszakadjunk egymástól. Már mesélni akartam, hogy tegnap
beköltöztem Zsombor lakótársának egyik ismerőséhez. Petra nagyon aranyos lány.
Szerintem jól kijönnél vele, ha megismernéd, bár iszonyat elfoglalt, mert
folyton fotózásokra utazik külföldre.
– Lejárt a látogatási idő, a betegnek
pihennie kell! – kiáltott be az egyik unszimpatikus nővérke.
– Holnap is jövök, addig légy jó! –
álltam fel a székről.
– Magyarán: még holnap is éljek –
kacarászott É.
Bármennyire is fájt magára hagyni, de
tényleg pihennie kellett. A metrón ülve még mindig a barátnőm körül keringtek a
gondolataim. Zsombor lakása felé tartottam, amikor valaki nekem ütközött. A
becsapódás erejének köszönhetően úgy fetrengtem a földön, mint egy felborult
teknős. Nagyon kellemetlen volt, de azt még cikibbnek éreztem, amikor
megláttam, kivel karamboloztam. Nem hittem a szememnek, miután kitisztult
előttem a kép: ott állt Nemere Dávid. Csak emlegetni kellett, mint azt a
bizonyos szamarat…
– Nem látsz a szemedtől? – förmedtem rá.
Magamban melegebb éghajlatra küldtem.
Még az sem enyhítette a mérgemet, amikor megláttam a botját. Pár éve történt
vele valami baleset, amikor az egyik versenyen rajtkőre állt. Hónapokig
cikkeztek róla. Manapság már csak azt találgatják az emberek: vajon valaha
visszatér még az úszáshoz, vagy örökre visszavonul.
– Bocsánat – hápogta, mint egy kacsa.
Volt benne annyi lovagiasság, hogy a
kezét nyújtva felsegítsen. A fehér ruhám csupa mocsok lett, a felsőm barna
foltjáról jobb volt nem tudni, honnét származik, nehogy elhányjam magam.
Legszívesebben bőgtem volna egy nagyot.
– Sokra megyek a bocsánatoddal, nézd
meg, milyen mocskos lett a ruhám – mutattam meg neki, mi is szárad a lelkén.
– Te szaladtál nekem.
– Micsoda? – A döbbenettől tátva maradt
a szám.
Rosszul éreztem magam É miatt, aztán
jött a nagy híres Nemere Dávid, és megforgatta bennem a kést. Már csak egy apró
szikra kellett a robbanásomhoz.
– Én csak erre sétálgattam, te meg nem
néztél magad elé, és hopp!
– Hogy te mekkora egy pöcs vagy! –
csúszott ki a számon.
A ruhámat simogattam, hátha eltűnik a
kosz belőle. Próbáltam helyrehozni a helyrehozhatatlant, de be kellett látnom,
reménytelen minden próbálkozásom: csak egyre nagyobb lett a kár.
– Bátor kislány vagy a méreteidhez
képest.
– Nagyot tudok ütni, ha kell – emeltem fel
a kezem dühösen.
Ahelyett, hogy bocsánatot kért volna
tőlem, inkább kiröhögött. Sokkal kisebb voltam nála, és biztos voltam benne, ha
tényleg megpróbálnám megütni, akkor simán hárítaná.
– Nem kétlem – emelte fel az egyik
kezét, de még mindig vigyorgott.
– Te kinevetsz? – döbbentem meg.
– Neked is el kellene ismerned, nagyon
vicces a helyzet.
– Ebben semmi mókás nincs, de felőlem
nevess csak!
– Köszönöm, hogy megengeded – mondta
nekem mosolyogva.
– Nem pazarlom rád tovább az időm,
mennem kell – léptem el tőle, azonban megtorpantam.
– Pont kérdezni is akartam, mi tart még
itt.
Az igazat megvallva, nem tudtam erre a
választ. Volt a pasasban valami, ami nem engedte, hogy csak úgy otthagyjam.
– Mondták már neked, hogy egy lánnyal
nem így kell bánni? – vágtam oda.
– Felsegítettelek, nem? – közölte velem,
mintha díjat kellett volna adnom neki, amiért legalább ennyit tett.
Viszont már nem röhögött. Ahogy rám
nézett, attól inkább azt kívántam, nevessen tovább, mert a tekintete
bizsergetni kezdett. Felforrósodott a bőröm, a szám lassan kiszáradt, és a
tágas aluljáró túlságosan szűkössé vált számomra. Minden porcikám azt sugallta,
hogy meneküljek tőle a lehető legmesszebbre. Életemben először hallgattam a
belső hangomra: megfordultam és amilyen gyorsan csak tudtam, elszaladtam.
„Úgyse találkozunk többet” – gondoltam
magamban. Aztán kint, a villamost várva mégis megint el kellett viselnem őt.
– Te követsz engem? – rivalltam rá,
amikor mellém ért.
– Tündérke, rajtad kívül más is
használhatja a villamost. Vagy azt hiszed, hogy csak a te jogod? – nézett rám
ugyanazzal a furcsa, vágyakozó tekintettel, ahogyan az aluljáróban kémlelt.
– Ne hívj így! – szóltam rá.
– Pedig találó – pimaszkodott tovább.
– Menj a pokolba! – suttogtam halkan.
– Bocsánat, amiért fellöktelek! Az én
hibám, de nem direkt volt.
– Örülök, hogy végre beismerted –
nevettem el magam kínomban.
A villamos megérkezésével megszűnt a
kellemetlenségem, de igazából csak akkor sikerült megnyugodnom, amikor a
barátom otthonához értem. Zsombor mosolyogva nyitott nekem ajtót, én pedig a
nyakába ugrottam. Ugyan csak pár hete jártunk, de hosszabb időnek tűnt.
– Nagyon hiányoztál – suttogta két csók
között.
– Te is nekem – mosolyogtam, és
lemásztam róla.
– Mi történt? – érdeklődött Zsombor,
amikor észrevette a ruhámra került mocskot.
– Az aluljáróban összefutottam egy
gyökérrel, aki ellökött, de gyorsan átöltözöm – kerültem ki, a fürdőbe rohanva.
Nem először jártam a lakásában, mert pár
nappal ezelőtt felhozott ide. A lakótársai házon kívül voltak, így őket még nem
ismertem, de pár perc múlva megváltozott a helyzet. A fürdőben átcseréltem a
ruháimat a táskámban magammal cipelt pánt nélküli topra és farmer
rövidnadrágra. A sminkem igazításakor kopogtatott be Zsombor.
– Na, hogy festek? – tártam ki az ajtót.
– Hű! – nyugtázta a látottakat.
– Öcsém, neked egyre jobb az ízlésed! –
bukkant fel a lakótárs, aki akkor érkezett.
Megdöbbentett, hogy a barátom mellett
álló srác még nála is magasabb volt, és nagyon hasonlított Dávidra. Nem
véletlen a hasonlóság kettejük között, ugyanis a lakótárs Nemere Adrián volt,
aki bátyjához hasonlóan szép karriert tudhatott a magáénak.
– Adrián, három lépés távolság – tolta
el még jobban tőlem a srácot.
– Megjöttünk! – Zsombor haverjai is
csatlakoztak hozzánk.
Őket már ismertem, mert ugyanabban a
számítástechnikai boltban dolgoztak, ahol a barátom.
– Hol a bátyám? – érdeklődött Adrián.
– Fogalmam sincs – válaszolta Zsombor,
és arrébb taszigálta a bamba képet vágó haverjait, akik engem bámulva a
nyálukat csorgatták.
Amikor tizenévesen kövér voltam, akkor
egy hímnemű sem tekintett rám, ám amióta lefogytam, azóta minden más lett.
Megbámultak, és ez jólesett.
– Remélem, végre befutott – lépett el
tőlem a barátom, miután meghallotta az ajtócsapódást.
A nadrágomat húzogattam idegességemben.
Nem akartam Dáviddal újra összefutni a kínos jelenet után, azonban az előtérbe
érve sajnos megláttam őt. Úgy gondoltam, Isten így akarta nekem megmutatni a jó
humorát. Sajnos, ezzel már huszonkét éve tisztában voltam.
– Semmi gáz, a lényeg, hogy itt vagy. A
többieknek már bemutattam a világ legcsodálatosabb barátnőjét – büszkélkedett
velem Zsombor.
– Olyan édes vagy! – nyávogtam, hátulról
átölelve őt.
Dávid döbbent képet vágott, amikor
meglátott. Legszívesebben felkacagtam volna, amiért az Isten ennyire kicseszett
velem. Innentől egyre gyakrabban kell majd összefutnunk.
– Helló, Berger Liliána vagyok –
mutatkoztam be, és a kezemet nyújtottam felé, hátha ezzel sikerül elfelejteni a
kellemetlen első találkozásunkat.
Dávid előbb rám nézett, aztán a
tenyeremre, mintha kutya lenne, aki nem tudja, hogy megszagolja, vagy inkább
megharapja. Mivel végül nem csinált semmit, és kezdett kínossá válni a helyzet,
visszahúztam.
– Jobb, mint a múltkori – gúnyolódott
gonosz vigyorral.
– Bele se kezdj, inkább fogd be! – szólt
rá Zsombor.
Dávid felállva rám nézett, megfogta a
botját és megindult a szobája felé, ám mielőtt bement volna, még visszaszólt: –
Nem jegyzem meg a neved, mert úgysem érdemes.
Azt hiszem, én kinyírom.
Megvásárolható itt --> Bakos R. Laura - Megélt életek (ebook)
Köszönöm !!!
VálaszTörlésLesz még ,,kedvesebb" is :)
VálaszTörlésJaj, na. Oké, most egy szemétköcsögállat volt, de még így is szimpatikus. Biztos vagyok benne, hogy a való életben is így reagált volna.
VálaszTörlésTetszik, hogy sikerült elvonatkoztatnod a két karaktert, észrevehető a változás, ami tetszik.
Lili karaktere is érdekesre sikeredett, kíváncsi vagyok, mit hozol ki még belőle.
Szaladok olvasni!
Christine xx
Sejtettem, hogy Dávid lesz a kedvenced, mert ezzel nem vagy egyedül. Akik eddig a történetről írtak nekem, mind őt emelte ki.
TörlésÚgy éreztem, hogy jó, ha mindkét szemszögből bemutatom az első találkozásukat.