1. FEJEZET
Dávid
Újabb nap a pokolban. Reggel úgy
ébredtem, hogy ma minden rendben lesz, de hamar rá kellett jönnöm, hogy csak
ámítottam magam. Semmi, az égvilágon semmi sem volt rendben. Az orvosi
vizsgálatról hazafelé tartva, a metrón zötyögve rá kellett döbbennem, hogy vége
az életemnek. Ha nem is a teljes életemnek, de az úszásnak örökre búcsút
kellett mondanom, hála egy orvosi műhibának. Mindent egy lapra tettem fel, és
most rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, mihez is kezdek majd ezek után.
A metrón ültem, amikor észrevettem, hogy
egy kislány bámul rám kikerekedett szemekkel. Az anyukája mellett állt, akit
hellyel kínáltam, de nem fogadta el, mondván, hamarosan úgyis leszállnak.
Valójában pontosan tudtam az okát, mert a tekintete mindent elárult. Már akkor
rájöttem, hogy felismertek engem. Hiszen velem plakátolták tele az egész
fővárost – velem, Nemere Dáviddal, a híres úszóval, sok fiatal sportoló
példaképével, kétszeres Európa-bajnokkal és többszörös aranyérmessel. A baleset
előtt ez voltam. Utána már csak „a srác” lettem, aki huszonnégy évesen bottal
járt és szuicid gondolatok kavarogtak a fejében. Igen, egy kész csődtömeg lett
belőlem.
– Anya, ő az? – kérdezte a fiatal lány
az édesanyja szoknyáját rángatva.
– Lilla! – förmedt rá ő, és rettentően
kellemetlenül érezte magát.
Láttam rajta, ahogy rám nézett, teljesen
elpirult, majd gyorsan elfordult, akárcsak a lánya. Nem csak ennyi közös pontot
találtam bennük: külsőben is feltűnően hasonlítottak. Megnyugtató volt nézni
őket. Legalább egy kicsit elterelték a figyelmemet arról, amire még gondolni is
borzasztó volt.
– Kérhetek tőle aláírást?
– Ne zavard a bácsit! Így is megvan a
maga baja – intette le a nő.
Mondanom sem kell, már meg sem lepődtem
azon, amit mondott. A ,,bácsi” viszont teljesen kiakasztott, mégis visszanyeltem
a mérgem. Nem akartam a metrókocsiban, megvadult vadállatként őrjöngeni. Bár
szívesen megmondtam volna neki, hogy kit hívjon ,,bácsinak”, hiszen én még csak
a húszas éveim közepén jártam.
A kislány szólni akart még valamit, de
ekkor kinyílt az ajtó, az anyja pedig szó szerint maga után rángatta őt, és
megindult vele a mozgólépcsők felé. Ahogy összezáródtak az ajtók,
megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. A következő megállóban kiszálltam a
szerelvényből.
Legszívesebben gyalog indultam volna haza,
de túlságosan hosszú útra már képtelen lettem volna anélkül, hogy méterenként
meg ne álljak pihenni. Viszont minél hamarabb otthon akartam lenni.
Ahogy felfelé tartottam, véletlenül
beleütköztem egy fiatal lányba, aki a földön kötött ki elterülve.
Már csak ez hiányzott nekem! – gondoltam
és kissé ingerülten meredtem az engem vizslató idegenre. Lelki szemeim előtt
már felkészültem arra, hogy azzal jön, mennyire sajnálja, meg az ő hibája, csak
is azért, mert látja a kezemben a botomat. Mindig szánalmat váltottam ki az
emberekből. Az elején még zavart, aztán kihasználtam, míg mostanra már
semlegesen álltam a dologhoz.
– Nem látsz a szemedtől? – támadt nekem,
és ezzel sikerült teljesen megdöbbentenie. Másféle reakcióra számítottam.
– Bocsánat – nyögtem ki meglepetten.
A jobbomat nyújtottam, hogy segítsek
neki feltápászkodni a földről. Az apró keze szinte elveszett a hatalmas
tenyeremben. Talán százhatvan centi lehetett a csaj, vagy még kisebb, mert
eléggé eltörpült az én százkilencvenes magasságom mellett. Viszont minél kisebb
volt, annál harciasabbnak látszott.
A gyönyörű kék szeme szikrákat szórt,
ahogy rám nézett. Hirtelen az jutott eszembe, hogy a legszívesebben beletúrnék
dús szőkésbarna hajzuhatagába, azt megragadva közelebb húznám őt magamhoz, és
addig csókolnám, amíg el nem fogy a levegőnk.
– Sokra megyek a bocsánatoddal, nézd
meg, milyen mocskos lett a ruhám – mutatott a fehér felsőjére, amin ott díszelgett
egy csúnya barna folt.
Ezzel rántott vissza a valóságba, azt
sem tudtam hirtelen, mit reagáljak.
– Te szaladtál nekem – kamuztam, bár tudtam,
az egész az én hibám volt.
– Micsoda? – maradt tátva a szája.
– Én csak erre sétálgattam, te meg nem
néztél magad elé, és hopp!
– Hogy te mekkora egy pöcs vagy! –
kapkodott levegő után.
A ruháját simogatva próbálta eltüntetni
a koszt, de sikertelenül. Ahogy lehajolt, a göndör fürtjei teljesen eltakarták
az arcát.
– Bátor kislány vagy a méreteidhez
képest.
– Nagyot tudok ütni, ha kell –
harciaskodott méregtől kipirult arccal.
Önkéntelenül is kitört belőlem a
nevetés, ahogy elképzeltem, hogyan próbálkozna, ha tényleg elszakadna nála a
cérna. Talán a mellkasomat tudná megsuhintani az ökölbe szorított kis kezével,
mert kétlem, hogy elérné az arcomat.
Egyesek talán nem is bánnák, ha valaki
beverne nekem egyet.
– Nem kétlem – emeltem fel a jobb kezem
megadóan, míg a másikkal tartottam a botomat.
– Te kinevetsz?
– Neked is el kellene ismerned, nagyon
vicces a helyzet.
– Ebben semmi mókás nincs, de felőlem
nevess csak!
Eszméletlenül aranyosan pufogott.
– Köszönöm, hogy megengeded – mondtam
neki mosolyogva.
– Nem pazarlom rád tovább az időm,
mennem kell.
– Pont kérdezni is akartam, mi tart még
itt.
– Mondták már neked, hogy egy lánnyal
nem így kell bánni?
– Felsegítettelek, nem?
Hamar az arcomra fagyott a vigyor, és
valami egészen más érzés kerített hatalmába. Igazság szerint volt ebben a
lányban valami, ami birizgálta a fantáziámat. Egy részem kíváncsi volt rá, hogy
ki lehet, honnan jött, hova tart, vagy egyáltalán mit gondol az életről. A
másik énem pedig alig várta, mikor sétál el tőlem és vész bele a pesti aluljáró
tömegébe. Szerencsémre az utóbbi történt.
– Neked is szia! – kiabáltam utána
nevetve.
Még percekig álltam ott, újra lejátszva
magamban a történteket. Már régóta nem szórakoztam ilyen jól, pedig semmi olyan
nem történt, ami miatt ennyire kellett volna röhögnöm. Mégsem tudtam megállni,
ahogy a lány fenekén és felsőjén virító foltra gondoltam. Szívesen letöröltem
volna, de akkor tuti rám hívja a rendőrséget molesztálás miatt, az pedig per
pillanat nem hiányzott az életemből.
Én is pont arra indultam meg, amerre
eltűnt a gyönyörű, szőkésbarna idegen. Aztán a felszínre felérve megint
megpillantottam a lányt. Ott állt a villamosra várva. Ő is kiszúrt engem, ahogy
beálltam mellé várakozni.
– Te követsz engem? – förmedt rám.
– Tündérke, rajtad kívül más is
használhatja a villamost. Vagy azt hiszed, hogy csak a te jogod?
– Ne hívj így! – háborgott dühösen
beszívva a levegőt.
– Pedig találó.
Nem szólt semmit, inkább maga elé
meredt. A reakciójából arra következtettem, hogy legszívesebben vagy kinyírna,
vagy a metrós nőhöz hasonlóan elfutna onnan. Én már csak ezt váltottam ki az
emberekből: menekülést vagy gyilkossági szándékot. Jobban örültem volna, ha ő
máshogy reagál, pedig csak most találkoztunk. Furcsa érzés fogott el a közelében.
– Bocsánat, amiért fellöktelek! Az én
hibám, de nem direkt volt – bukott ki belőlem hirtelen.
– Örülök, hogy végre beismerted. – Akkor
meghallottam a legédesebb kacagást, amilyet előtte még sohasem.
A szívem őrült tempóban újra életre
kelt, pedig azt hittem, a karrieremmel együtt attól is búcsút kellett vennem.
Ott viszont ismét úgy éreztem, mintha élnék.
A villamos begördült a megállóba. A
meleg levegőt felkavarva kellemes szellőt keltett. A lány felszállt és gyorsan
eltűnt a szemem elől, még mielőtt megkérdezhettem volna a nevét. Más csajok
esetében nem zavart, ha még ennél is gonoszabbul viselkedtem velük, de ennél az
egynél bűntudat mardosott. Talán, ha kedvesebb lettem volna, akkor megadja a
számát, eljön velem randizni és boldogan élünk, amíg meg nem halunk, mint egy
szirupos lányregényben. A valóság nem ennyire szép. Ő és én nem fogunk
találkozni, meg amúgy sem illünk egymáshoz, a nyomorúságomat tekintve. A botom
általában úgy működött a gyönyörű lányoknál, mint a fokhagyma a vámpírokkal szemben.
Amint meglátták, mindig elmenekültek. Bizonyos esetekben azonban pont az
ellenkezője történt: csajmágnes lett. Akkor viszont jöttek a sajnálkozó
baromságukkal, amitől elöntötte az agyamat a düh. Ilyenkor csak megdöntöttem
őket, másnap meg kidobtam az albérletből, vagy én léptem le jobb esetben.
Amikor végre sikerült hazajutnom,
megkönnyebbülten hálát adtam az égnek, mert úgy éreztem, a lábam majd’
leszakad. Az albérletbe belépve rögtön leültem az ajtó melletti székre.
– Megjöttem! – kiáltottam be egyik
lakótársamnak és egyben haveromnak, Zsombornak, mert gyanítottam, hogy ő már
végzett a munkahelyén.
– Na végre! – bukkant fel.
Másik lakótársam, az öcsém biztos még
kint hajkurássza az aktuális csaját a Duna-parton.
Hat éve annak, amikor összecsomagolva a
holmimat, felköltöztem a fővárosba, hogy megszabaduljak az alkoholista
szüleimtől. Azóta is fájdalmas pont az életemben, hogy Adriánt akkor otthon
kellett hagynom. Még nem töltötte be a tizennyolcat, a szüleim pedig jobb
színészek voltak, mint hittem. Hiába jelentgettem a hatóságoknak arról, mi is
folyik nálunk, nem hittek nekem. Csak két évvel később menekíthettem ki őt
abból a pokolból, amiben azelőtt éltünk. Szerencsére akkor már
csurrant-cseppent számomra valamennyi az úszásból, és már eléggé felkapott lett
a nevem ahhoz, hogy energiaitalokat reklámozzanak velem. Ennek köszönhetően az
öcsém végül nálam és Zsombornál kötött ki.
– Jöttem volna gyorsabban is, csak… –
kezdtem bele a szövegelésbe, ám ekkor oldalra pillantva megláttam azt, aki a
haverom mögött megállt.
A szőke lány volt, akibe beleütköztem
lent az aluljáróban.
– Semmi gáz, a lényeg, hogy itt vagy. A
többieknek már bemutattam a világ legcsodálatosabb barátnőjét.
– Olyan édes vagy! – csiripelte a csaj,
aki néhány perccel korábban még simán kinyírt volna engem.
Bezzeg nekem nem mondta akkor, hogy édes
vagyok. De miért is tette volna? Hiszen egy ismeretlen, botos idióta voltam a
számára, aki tönkrevágta a makulátlan megjelenését. Na, nem mintha azóta változott
volna a helyzet, viszont velem ellentétben, rajta semmi döbbenet nem
látszódott. Komolyan úgy nézett ki, mintha még soha sem találkoztunk volna, így
én is próbáltam hasonlóképpen viselkedni.
– Helló, Berger Liliána vagyok –
mutatkozott be és a kezét nyújtotta felém.
Elég béna képet vághattam, de tényleg
nem tudtam, mit is kellene csinálnom. Szívem szerint megráztam volna, de aztán
leesett, hogy a csaj nem más, mint a legjobb barátom új nője.
Azt hiszem, azt a napot sem könyveltem
el a kedvenceim között.
Megvásárolható itt ---> Bakos R. Laura - Megélt életek (ebook)
Nagyon jó! Kíváncsian várom a folytatást!
VálaszTörlésKöszi :D hamarosan érkezik a folytatás.
TörlésTyűha. Nagyon jóóóó. Tetszik. Várom a következőt.:)
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik *-*
TörlésTetszik, várom a folytatást.
VálaszTörlésReméltem is *-*
TörlésÉrdekesen indul! Kíváncsian várom a folytatást!
VálaszTörlésKöszönöm :) hamarosan érkezik
TörlésMindig tetszettek az olyan történet, ami több gondolattal töltött. Jól szövöd a szálakat egybe, érdekessé téve a storyt, kiváncsivá téve az olvasót. Sport, betegség, családi háttér, új életre törekvés, barátok, szerelem. Várom a folytatást, mert úgy érzem megéri.
VálaszTörlésKöszönöm szépen :D remélem a továbbiakban is fent tudom tartani majd az érdeklődésedet.
TörlésÓ, azt hiszem, ez a nap nem is lehetne ennél jobb. Jelentem, ezentúl itt is terrorizálni foglak, nem fogsz tőlem szabadulni. :D
VálaszTörlésImádom a pasiszemszöget, könyvben is, de blogban pláne. Jó tudni, hogy a hozzám hasonló "kezdő"-nek titulált írópalánták is képesek arra, amire a nagyok. Ez nagyon plusz pont, főleg úgy, hogy a harmadik rész is a Dávidé. :D (Ewww, és sikerült elvonatkoztatnom az öcsémtől, aki ugyancsak Dávid. Eddig mindig hátráltam a Dávid nevezetű pasiktól, legalábbis ami a könyveket és blogokat illeti, de ő most bejövős.:D )
Azt mondtad, olvassak valamit. Megteszem. :D És nem fogom megbánni. Tetszik az írásmódod, a cím is remek, kíváncsi vagyok, mit fogsz még kihozni belőle. Vagy én vagyok vaksi (ilyen időben lehet, normális), vagy tényleg nincs fülszöveg vagy tartalom, ami kár, mert így a semmiből pattantam bele ebbe a csodába, és kicsit kapkodtam a fejem. :)
Érdekes Dávid személyisége, nem az, amit megszoktam a könyvekben, és ez jó. Azon csodálkozom, hogy nem káromkodik, de lehet, hogy ez megint egy jó jel. Szemlélteted azokat a férfiakat, akik kihalófélben vannak. Pluuuuszpooooont. :D
Lili személyisége is tetszik, végre egy csaj, aki megmondja a tutit az öntelt férfinépnek. Feminismus is on. <3
Megyek, olvasok tovább.
Christine Xx
Nem is szeretnék tőled megszabadulni *-*
VálaszTörlésJó volt olvasni a véleményedet.
A fülszövege még gondolkodnom kell, mert nem akarok sablonosat írni, így inkább még pihentetem egy kicsit.